KÖZSÉG TÖRTÉNETE (1.) ÉVSZÁMOKBAN

Az idővonalon megjelenített események sokféle forrásból származnak, ezek esetenként egymásnak is ellentmondóak illetve sok esetben vita tárgyát képezik. Az idővonal folyamatos fejlesztés és bővítés alatt áll.

I. e. 6100 és az 5500-as évek közötti időszak a Korai neolitikum az újkőkor. Több település is létezett e vidéken, ezt a szétszórtan talált leletek bizonyítják a Ferengtől a Kása-tetőig, ahol pattintott és csiszolt kőszerszámok, csonteszközök kerültek elő. Ezek az eszközök a vadászó életmód jellemzői, de már felismerhető az edény és idol készítés kezdetleges próbálkozásai.

I. e. 4500 és a 2700-as évek közötti időszak a rézkor kultúrája. Az ásatásokon olyan mészbetétes edénytöredékek kerültek elő, melyek előállítása során a karcolt mintákba csonthamu és mész keverékét simították. A rézkor emberei már réz, csont és kőeszközöket is használtak, illetve ékszereket és szobrokat is készítettek.  A rézkori sír-lelet a Kása-tetőn a Tópart közelében található, melynek felárását Kulcsár Valéria végezte. A sírokból edények (hordó alakú, csőtalpas, tálkák) és mészkőgyöngyök kerültek elő. A csontok antropológiai vizsgálatát Köhler Kitti végezte, melynek eredményképpen megállapítható, hogy a lelet egy 23-40 év közötti női csontváza.

I.e. 2700 és a 800-as évek közötti időszak a bronzkor kultúrája. A településhalmokat (tell települések) egymásra épült kultúrák jellemzik. Ennek tipikus példája a Kása-tető, ahol helyenként 2 méteres magasságbeli különbséggel őrzik a dombok az idővel egymásra épült lakógödrök és házak maradványait. Valkó környéken több bronzkori földvár is létezhetett, ebből terepbejárással és légi fotóval bizonyított az Abroncsos és a Kása-tető földvára.

I. e. 800 és az I. század közötti időszak a vaskor kultúrája. Ebben az időszakban bronzból inkább csak ékszereket készítettek, a szerszámokat már vasból (kocsi alkatrészeket, lószerszámokat és baltát az erdő irtására). Az i. e. 6. században megindult népvándorlási hullámnak köszönhetően, vidékünkre harcos lovas nép érkezett keletről, a szkíták (szittyák). Leigázták az itt élő földműveseket, letelepedtek és átvették a helybéliek kultúráját. Ők honosították meg igazán a vas használatát. Vaskori leletek a Kása-tetőn.

I.e. 300 körül nyugat felől érkeztek a kelták. A meghódított szkítáktól megtanulták a vas használatát és a fazekas korongozást. A bőséges  túltermelés eredményeképpen felvirágzott a kereskedelem, melyet elősegített a rómaiaktól átvett pénz használata.

I. sz. 50. év környékén szarmata-jazig harcosok érkeztek a Kárpát-medencébe. A lovas-nomád iráni nép tagjai a férfiak és a nők együtt vadásztak és harcoltak.  Zsákmány fejében zsoldos feladatokat is vállaltak hol a rómaiaknak, hol ellenük. Pikkelyes harci vértezetüket vaslapocskákból vagy kemény bőrlapokból állították össze.

I. sz. 50 és kb. 450 között több száz évig, nagy tömegben éltek itt a szarmaták. Akik időnként kereskedtek, időnként háborúztak a rómaiakkal. Azonban a szarmaták nagy része, valójában sosem hagyta el ezt területet. Környékünkön is több településük és temetőjük is létezett, melynek feltárása bebizonyította, hogy igen gazdag leletekben. A „Harminchányásnak” nevezett hely valójában 74 kurgánból álló halomsír-mező, mely ebben az időben a Szarmata Barbarikum északi határán helyezkedett el. A Szent Pál-hegyen is megtalálhatók a jellegzetesen kerek sírdombjaik, melyeket a nép csak „Tatárhányásnak” nevezett el. A földbe mélyített, fagerendával letakart sírokat, kőrakás és félgömb alakú földtakaró borítja mind a mai napig.

I. sz. 322. éveben a szarmaták keményen támadták a rómaiakat, viszonzásul Constantinus hada átkelt a Dunán és vereséget mért rájuk. Miután a szarmaták királya (Rausimodus) elhunyt, tíz év békeidő következett.

I. sz. 324-ben I. Constantinus a teljes Római Birodalom egyetlen császára lett. Ez-idő tájékán kezdhette el ásatni és építtetni a császár a Csörsz-árkot a szarmatákkal. A Csörsz-árokrendszer megépítésének körülményei.

I. sz. 324. évtől, de nem tudjuk pontosan hány évig dolgoztak az árkon, ami kiemelten fontos volt a rómaiak számára, hiszen Dácia provincia feladása után védtelenebb lett a birodalom az északi és a keleti támadásokkal szemben. Ugyanakkor a Szarmata Barbarikum határait is védte. A szarmaták népes tömege és a rómaiak híres szaktudása tette lehetővé a védelmi árok és út elkészítését, mely 1260 km hosszú, 3-4 méter mély és 5-8 méter széles volt. Egyes becslések szerint, a munkálatok során 15 millió köbméter földet mozgattak meg.

I. sz. 380. év környékén és az után is a hosszú védmű még évtizedekig szolgálta a szarmatákat és a rómaiakat. Későbbiekben más népek is felhasználták saját céljaikra.  Az átjárást eltorlaszolt útkereszteződésekkel és őrzött vaskapukkal szabályozhatták.  Ilyen átjáró lehetett az árok és egy valkói völgy kereszteződésében is. Ennek a völgynek a neve, Vaskapu-lapos. Nyelvészeink szerint a dűlőnevek őrzik a legrégebbi múlt eseményeit, tárgyait.

4. század vége felé betörtek a hunok. Előre nyomulásukat nem tudta megállítani az árok, sem pedig a szarmaták. A hunok gyors sikerének a titka, a hirtelen támadás volt. Váratlan felbukkanásuk bénítóan hatott, a felkészületlen ellenségre. A csatát nyílzáporral indították, ezzel megtizedelve az ellenfél létszámát, majd futást színlelve szétszóródtak, miközben a hadrendben várakozó csapataik közrefogták és megsemmisítették az üldözésükre induló ellenfelet.

443. év táján, a hunok Bleda (Buda) uralkodása idején érték el a birodalom legnagyobb kiterjedését és gazdagságát.

445-től 453-ig uralkodó Attilát a legnagyobb hun uralkodóként tartják számon. A hatalom megtartásához pénzre volt szüksége, ezért a Nyugatrómai Birodalom ellen fordult. Lerombolt városok jelezték útját, de Rómát Leó pápa kérésére megkímélte. Attila halála után részekre szakadt a birodalom. Bár tudjuk, hogy itt a környékén is éltek, de ez idáig nem került elő Valkón hun eredetű tárgyi lelet. A hun-magyar közös eredet még vita tárgya a történészek között. 

546-ban nyugatról a longobárdok (germán néptörzs) érkeztek az elvonult hunok helyére. Két évvel később élethalálharcot vívtak a gepidák ellen (szintén germán törzs).

568-ban keletről az avarok törtek be, szétverték a gepidákat, akiknek egy része hozzájuk csatlakozott, másik részük a longobárdokhoz. Ez utóbbiak a mai Észak-Olaszország területére menekültek, ahol az olasz Lombardia régió őrzi nevüket. Az avar birodalom a Kárpát-medence kizárólagos uraként gepida, szarmata, szláv és bolgár-török népcsoportok felett uralkodott kb. 200 évig. Az avar nép eredete, rokonsága, sőt még az etnikai összetétele is vitatott. Különféle elméletek csapnak össze (erre itt nem térünk ki, de pl. a kettős honfoglalás elve is ide tartozik), további kutatás tárgyát képezi e népcsoport.

862 és 894 között Kurszán, a magyar törzsszövetség katonai vezetője (Gyula) fokozatosan nyomult nyugat felé Etelközből előcsapataival, a magyar haderő katonai segédnépei élén a morvák és a keleti frankok ellen.

894-ben Levente (Árpád fia) megtámadta Bizánc szövetségeseként a bolgárokat, és több csatában Észak-Bulgária területén legyőzték Simeon bolgár uralkodó csapatait. A szövetségre lépett bolgárok és besenyők megtámadták az Etelközben maradt magyarokat, és súlyos vereséget mértek rájuk. Mivel a seregek nagy része távol volt, nem védekezhettek kellőképpen, így Álmos és Árpád vezetésével az életben maradtak asszonyokkal, állatokkal Nyugat felé menekültek, átkeltek a Kárpátok észak-keleti hágóin. Álmost rituális szertartással kivégezték (ősi nomád népek megölték vezéreiket, mikor azok megöregedtek). Árpád vezette tovább a népet. Elérték a Duna észak-déli folyásának vonalát. Kurszán előcsapatai és az Árpád vezette törzsek újra egyesültek.

896-ban a hét magyar törzs szövetsége, ami valójában nyolc volt a kabarokkal együtt, igyekezett megerősíteni a hatalmát. A kabarok vagy helyesen kavarok a honfoglalás előtti időszakban a magyarokhoz csatlakozó, valószínűleg török nyelvű népcsoport volt. A szövetség létszáma 200-500 ezer fő között lehetett. 900-ban már Pannónia területét is megszerezték. A mai Valkó környéke Kurszán szálláshelyéhez tartozott, akinek halála után utódai a Kartal nemzetség tagjai birtokolták.

1100-as évek végén vagy az 1200-as évek elején, mert Valkó keletkezésének idejét nem tudjuk pontos dátumhoz kötni, a két patak között épült ki a település.  Ebben az időben a mai Kossuth utca helyén még patak csordogált.

1241. évi tatárjárásról pontos adatunk nincs, de tudjuk, hogy a Duna-Tisza közét (így Valkót is) szinte teljesen elpusztították, kirabolták, lakóit lemészárolták.

1245. évben egy házasság révén az Ákos nemzetség birtokába kerül a Galga völgye és Valkó környéke is. A birtoklevelük már tartalmazza Valkót, az iratról annyit tudunk, hogy 1245 előtt köttetett. Valkó birtokosa Ákos Micsk volt. Birtokai között három Valkó nevű hely volt ( a Zemplénben: ma Valkov Szlovákia, Nálunk, és a Szerémségben Valkóvár, ma Vukovár). Egyesek szerint az elnevezések származhatnak Micsktől is. Ez idő táján települhetettek meg a szomszédos falvak is: Vácszentlászló, Szentpál falu és Szörém (akkori nevüket nem tudjuk).

1250. évben Boldog Özséb esztergomi kanonok megalapította a Pálos-rendet. Mondáink és a szájhagyomány szerint a Szent Pál hegyen állt egy pálos rendi kolostor. Régészeink ezt még nem igazolták, de a feltárt Szentpál falu templomos voltát igen. A falu későbbi (1440-es) okiratban szereplő elnevezése: Zenthpalilese (Szentpálülése) utalhat arra, hogy az egyház hozta létre a falut. Utolsó említése 1523-ban történt, azután sem török, sem magyar okiratokban nem szerepel, vagyis elnéptelenedett.

1300-as években Valkó lakói földbe mélyített házakban éltek a templom közelségében. A falu önellátó lehetett, a munka megosztása is kezdetleges volt. A mezőgazdaság még szorosan összefonódott a háziiparral. A templom körül temető volt, ahogy azt Szent László elrendelte. (egyes nagyszülők még emlegetik a földből kiforduló koponyákat)

1514-ben Barnabás pap áthaladt csapatával Valkón, amikor Dózsa zászlaja alá indult. Így feltételezhető, hogy a valkói jobbágyok közül is beálltak néhányan Dózsa György seregébe.

1519 és 1523 közötti években, az utolsó Rozgonyi férfi – Rozgonyi István – örökösödési szerződét kötött vejével, Báthory Andrással, Rozgonyi Katalin férjével. Azért tette, mert családjuk férfitagjai fiatalon meghaltak, így a birtok a királyra szállt volna. Vagyis a Rozgonyi birtokot – így Valkót is – Katalin (az utolsó Rozgonyi) férje, Báthory András örökölte 1523-ban.

1559. évi török adóösszeírás szerint 25 adóköteles ház volt Valkón. (kivonat 9. oldala) „Az összeírások értelmezése is több problémát vet fel. Az adójegyzékek pusztán az adóköteles családfőket vették számba, ám ez sem történt meg minden esetben. Káldy-Nagy Gyula hívta fel arra a gyelmet, hogy az oszmánok Magyarországon az 1570-es évekig a dzsizje adót csak a módosabb családoktól hajtották be, s a defterekből az adózók mintegy 30%-a hiányzott.” Bagi Zoltán – A HÓDOLTSÁG KORA A TÉNYEK TÜKRÉBEN

1663/64. évi kincstári adó-lajstrom és a török fejadó szerint már csak 2 db adóköteles ház szerepel. (kivonat 9. oldala)

1676. évben  id. Fái László nevében Dul Mihály prokurátor eltiltja Valkó possessio lakóit a Dány területén leévő Asszony harasztya között, Kóka possessio lakóit pedig a Nagy völgy feneke nevű hely erőszakos elfoglalásától. Tassy Mihály nevében prokurátora Kereskényi Mihály viszont-tiltakozik.(1676.04.13. 1789.üsz. PEST-PILIS-SOLT VÁRMEGYE)

1696. évi összeírás szerint Valkón a helybéli jobbágy családok száma 13. (kivonat 9. oldala)

(1703–1711) Rákóczi-szabadságharc. “A valkói jobbágyság lelkesen állt Rákóczi zászlai alá. Míg Isaszegről csak 4, s Gödöllőről is csak 16 kuruc katonáról tudunk, addíg valkóiak közül tudomásunk szerint 30 ember fogott fegyvert a szabadság védelmében. A valkóiak megértették tehát Rákóczi fejedelem hívó szavát, és az 1703. szeptember 27-i úgynevezett “vetési pátensének” szavait, mely szerint a kuruc táborban jobbágyok és ezek családjai mentesültek a földesúri szolgálat és a közterhek alól. Az 1704. esztendőből fennmaradó jegyzék név szerint sorolja fel azokat a valkói lakosokat, akik Rákóczi Ferenc katonái voltak. részlet “Valkó” könyv 1969

1715. évben Valkó lakosságát 20 jobbágy és 10 zsellér alkotta. (Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében)

1728. évi regnicoláris összeírás szerint a Jobbágyok száma összesen: 41 fő. (kivonat 6. oldala)

1767. évi Mária Terézia által kibocsátott úrbéli rendeletek kibocsájtása során a valkói jobbágyok már nem szabadon költözők, hanem örökös jobbágyok maradtak. (kivonat 9. oldala) Ebben az időszakban már volt a községnek téglaégetője, mészárszéke, vízimalma és kocsmája.
Mária Terézia úrbéri tabellái – Valkó (PEST-PILIS-SOLT) 1767.

 

1770. évben készült urbárium szerint, Valkó földesura herceg Esterházy Miklós. (kivonat 9. oldala)

1774. évben Mária Terézia iskolatörvényét (1777) megelőzve három évvel  megépűl Valkó első iskolája. (kivonat 9. oldala)

1774. évben felállították a Bogács Ferenc valkói lakos által készíttetett Nepomuki Szent János szobort.

1784/87. évek között végzett első népszámlálás szerint a házak száma 139, a családok száma 196 és a lakosok száma 511 férfi és 511 nő. (kivonat 9. oldala)

1700-as évek végén és 1800 évek elején Petőfi Sándor nagyapja bérelte a helyi kocsmát. (kivonat 9. oldala) Petőfi Sándor nagyapjának, Petrovics Tamásnak életútja (*.pdf). A kivonat szerzőjének pontatlan állítását helyesbítenénk, Petőfi Sándor apjának volt kocsmája, nem ebben az időben és más helységben. Petrovics Sándornak mészárszéke volt Valkón!

1790. évi Főméltóságú Esterházy Hercegség bujáki uradalmi erdők valkói körhöz tartozó részének rajza.

1839-ben a valkói kondást a turai úriszék gyilkosságért 1,5 év fogságra, félévenkénti 25 pálcaütésre, 40 forint vérdíjra, az orvosi és temetési költség megfizetésére ítélte. „A Királyi Tábla által a’ fogság ideje egy évre (…) leszállíttatván, temetési költségektől felmentett” (A jobbágy falu élete)

1847. évben a községben 156 telkes jobbágy és 40 házzal rendelkező valamint házatlan zsellér él. (kivonat 9. oldala)

1849. április 6-án (Isaszegi csatát) megelőző estén a községben éjszakázott Görgei tábornok és az egyik magyar hadtest a valkói erdőből indult támadásra. (kivonat 9. oldala) G. Merva Mária (szerk.): ’48 kultusza – Horváth Lajos 48–AS HONVÉDEK A GÖDÖLLŐI JÁRÁSBAN, A KULTUSZ ÉLESZTŐI

1856. évben tagosítási per indúl a község lakói és a földesúr között. (1862. évi Valkó urbéri rendezési és tagosítási tervezete). A per 1862-ben ért véget, végrehajtására 1864-ben került sor. Az uraság majorsági birtoka – ami nem került felosztásra – több mint 1200 holdat tett ki. A majorság megmaradt, így voltaképpen csak a telkes jobbágyság és az úrbéres zsellérség szabadult fel a majorsági jobbágyság és zsellérség nem. A tagosítás során a volt telkes jobbágyokból kisbirtokosok lettek. A zsellérek nem jutottak földhöz. A fél telkeken gazdálkodók nem tudtak a piacra termelni és a köztartozásaikat megfizetni. Emiatt földjeiket eladogatták, ami tíz gazda kezében összpontosult. A lakosság nagy része nyomorgott.

1880. évben megalakult a Valkó Községi Hitelszövetkezet. Alapításkor 700 tagot számlált. (kivonat 13. oldala). Nagykárolyi gróf Károlyi Sándor 1886-ban megalapította a Pestvármegyei Hitelszövetkezetet. 1896-ban létrehozta a Magyar Gazdaszövetséget. 1898-ban megalapította a Hangya szövetkezeti hálózatot.

1900. évben az iparosok száma 39 fő.

1910. évben az iparosok száma 55 fő.

1914. évben az I. világháború során 404 fő vonult be katonának. Közülök 68 halt hősi halált, 41 hadiözvegyet és 45 hadiárvát hagyva hátra. (kivonat 10. oldala)

1929. évben felállították az I. világháborúban elesett hősök szobrát.

1935. évben a gazdaságok száma 584 db. Szavuk csak a jómódúaknak volt, a szövetkezetek vezetői között egyetlen nincstelen vagy szegény paraszt sem volt. (kivonat 11. oldala)

1959. évben alakult meg községünkben a Valkó Községi Sportkör. A sportkör színe a piros-fehér, működési területe Valkó Nagyközség.

 

VALKÓ HELYTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNYE

 

• KÖZSÉG TÖRTÉNETE ÉVSZÁMOKBAN (IDŐVONALON ELHELYEZVE)
• MADÁR ESZTER – FESTŐ, RAJZOLÓ, GRAFIKUS
• BOLTRESZ ERVIN ALKOTÁSAI – SZOBORKERT
• VALKÓ NAGYKÖZSÉG HELYTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNYE